Több, mint 3 hónapja éldegélek ebben a fantasztikus országban. A hőmérséklet még mindig 30 körül mozog, az iskolai egyenruhám még mindig ugyanolyan műszálas, a reggeli kávé még mindig ugyanolyan finom, viszont az a lány, aki elhagyta Magyarországot azon az augusztusi reggelen teljesen megváltozott. Ha néha visszagondolok "azelőttre" , egyszerre furcsán és hihetetlenül boldognak érzem magam. Csupán nyúlfarknyi idő leforgása alatt az egész világ más lett. Vagyis inkább én lettem más. Magabiztosabb, kíváncsibb, céltudatosabb és azt hiszem, boldogabb. Természetesen a boldogság nem egy életcél, nem egy tulajdonság, de ebben a kultúrában  a mindennapjaim szerves része. Akárcsak a latin zenék, a tánc, a kiabálás és a babosrizs evés. Amikor tavaly novemberben véletlenszerűen a Dominikai Köztársaságot választottam csereévem helyszíneként, nyilvánvalóan ezek a sztereotípiák mozgattak és közel sem tudtam mi vár majd rám a tengerentúlon, de biztosan állíthatom, hogy akinek ezek szimpatikusak és úgy dönt, ide fog utazni, meg fog lepődni mennyi érték van még itt. Továbbra is azt mondhatom, minden nehézség ellenére, hogy a legszerencsésebbek között érzem magam.

Az elmúlt hónapokban azért sem jelentkeztem annyit, mert el akartam mélyülni ebben az életstílusban, a kultúrában, a nyelvben és úgy, mindenben. Sokszor nem is
találnám a szavakat, hogy megörökítsem egy blogbejegyzésben mennyi élmény ér nap mint nap. Viszont most ömlesztészerűen megpróbálok írni a mindennapjaimról,
hogy mégiscsak bepillantást nyújthassak a paradicsomomba az otthoni mínuszokban fázóknak.

Itt sem úszom meg a reggel 6 órai kelést, miután felébresztem a húgomat, felöltöm a csodálatos egyenruhát és kimegyek reggelizni. A házinénik (magyarul ezt nem tudom
máshogy kifejezni még mindig) készségesen már várnak és készítik az ételt nekünk. Furcsán hangozhat ez az egész, de megszokás kérdése és nálunk családtagokként
vannak kezelve ők is. A sofőr visz el minket iskolába, ahol mindenki egy puszival köszönti egymást, csakis a jobb oldalon. Fiú, lány egyaránt még ha nem barátok
akkor is. Egy ismeretlennek is adsz puszit, ha először találkoztok, akkor is. Vagy egy kézfogással, ami nem feltétlenül jobb kezes, csak a férfi, mint mikor táncra
kéri a nőt megfogja a kezét, és ennyi. Annyira hozzászoktam, hogy nincsen semmilyen szakadék vagy korlát a két nem között, nincsenek az iskolában sem ezek a csapatok,
mindenki együtt van, egy család, mindenki szeret mindenkit. Persze, pletykálnak állandóan és kibeszélik egymást a hátuk mögött, de legalább szemtől szembe nem
utálkoznak. Veszekedések, sírások, ilyesmi szinte soha nincsen, lehet a babosrizsben van valami boldogsághormon, ami mosolygásra készteti ezt a népet, sose
lehet tudni..
A suliban nagyon sok haverom van, nyilván én mindig "a szőke" maradok, de így, hogy már picit beszélek spanyolul nem különböztetnek meg annyira és én sem
érzem magam egy ufónak köztük. A tanárok is szeretnek, még ha alkalmanként bealszom órán is.. Hm. A cserediákok fáradtak, igen. Aminap fogadóanyámnak mondtam,
hogy nem, Mami nem számít, hogy fiatal vagyok, cserediák is vagyok, ami azt jelenti, hogy annyit alszom, mint egy kisbaba. Derült ezen rendesen.

Jövő héten vizsgáink lesznek minden tantárgyból és tőlem is elvárják, hogy teljesítsek, ami meglepően jól sikerül, dacára annak, hogy mindent spanyolul kell tanulnom.
Nem kell megszakadniuk, félreértés ne essék ez az első időszak augusztus vége óta, amikor rendesen írnak dolgozatokat.

Szerencsére már csak egy hét a téli szünetig, amikor a fogadócsaládommal egy nagy utazásra indulunk. Még nem árulom el hová, de elmesélek mindent utána. ;)

Hosszúra sikeredett, de remélem mindenki talál benne valami kedvérevalót. A kritikákat, hozzászólásokat, kérdéseket szívesen fogadom.

Megosztás a facebookon