Eljöttünk görkorizni a tesóimmal és a pálya szélén ülve óvom meg magam a lábtöréstől,hogy legyen végre bejegyzés a blogon. Már több,mint egy hete itt vagyok és nagyon élvezem. Az elején akadtak gondok és mindig is lesznek nehéz pillanataim, de azt hiszem ideért a lelkem is és kezdem érezni az eufóriát. Dióhéjban összeszedem az észrevételeim és élményeim, de annyi van belőlük, hogy azt sem tudom hol kezdjem.

A suliban nagyon jól érzem magam, az osztálytársaim jól beszélnek angolul és mindenben segítenek. Az órákon képes lennék néha elaludni, de ha többet értek nem lesz annyira unalmas. Dupla óráink vannak és egy nagy 40 perces szünet van, ahol a lekondicionált teremből kimenni a trópusi levegő ellenére is felüdülés. 

Minden reggel elénekeljük, mármint eléneklik a himnuszt az udvaron. Szívekre tett kezek és 30 fok kora reggel.. Valahogy így telnek a napok a dominikai iskolámban. 

Sok mindenkivel haverkodtam, lepacsiznak néha a szembejövők. Már kezdem megszokni. Egy olasz cserediák fiú is jár a suliba, néha jól esik beszélgetni egy sorstárssal.

Haverkák már alakulnak és olyan jó,hogy mindenki mosolyog és jókedvű állandóan. De az egyenruhát utálom. Borzalmas. Ezt a kettősséget az egész kultúrában nem értem. Rázzák a feneküket a latin zenékre de rövidnadrágot nem lehet hordani. Ezer fok van és 90 százalékos páratartalom de hosszúnadrág meg műszálas póló. MI?

Szombaton végre találkoztam a cserediákokkal, azokkal akik szintén Santo Domingoban laknak de ígyis vagy 50en voltunk. Az önkéntescsapat imádnivaló, mindenki volt már valahol cserediák a legjellemzőbb Olaszország nyilvánvalóan. Az olaszok és a thaiok itt is rengetegen vannak de az utóbbiaknak csak köszönnöm kellett thaiul és már odavoltak értem. Köszönet a fogadott cseretesómnak a pár szóért, amiket tavaly tanított nekem.

Szeptember végén lesz a 3 napos tábor, össznépi cserediák találkozó. Addig is próbálunk összefutni egymással, mert a reggel felkelünk, nem értünk semmit, hazajövünk unalmas hosszú távon. Szóval várom, hogy utazzunk a családdal most hétvégén és lássak világot egy picit. 

A repülőút hosszú és borzalmas volt, alig aludtam, elzsibbadt a fenekem, a kaja is rossz volt, de ideértem Dominikára és minden megváltozott. Igyekszem felvenni a ritmust és sokat beszívni az információáradatból. Fáradt vagyok és jetlagem van,ami miatt este 7kor lefeküdtem és hajnali 4kor már viribültem. Most 6 óra van és még mindenki alszik rajtam kívül. 

Meleg van,fülledt az idő és borzalmas hőmérséklet különbség van a szobák között is. Már megkértem a húgomat, hogy legalább éjjelre kapcsoljuk le a klímát,mert megfagyok a szobában. 

Gyönyörű a hely,egzotikus, nagyon más, mint a kis soproni életem. Elsőre megijedtem ettől az egésztől és néha elkap az érzés, hogy miért is jöttem én ide? De az eszem még itt van és tudom mennyit fogok ezen nevetni egy pár hónap múlva amikor már remélem lesznek itt barátaim és nem érzem magam egyedül. Szeretnék a többi cserediákkal találkozni, remélem orientáció is lesz hamarosan. Pár nap múlva megyek elvileg iskolába és már nagyon várom. 

A családom tündéri, angolul is beszélnek és sokat segítenek nekem. Sírtam tegnap délelőtt de fogadóanyám megfogta a kezem és megvigasztalt az életbölcsességeivel, úgyhogy jobban érzem magam sokkal.

A gyomrom fáj egy kicsit, nagyon keveset eszem, egyszerűen nem megy le étel a torkomon. Nem igazán ízlett a gyorséttermi taco és a burrito sem. Vizet rengeteget iszom, de nincs annyira melegem. Inkább a klimatizált helyiségek viselnek meg.

Összességében érzem, milyen nehéz év vár rám, de meg akarom ugrani az összes akadályt és érteni akarom mit mondanak itt az emberek. Köszönöm a családomnak és a barátaimnak, hogy itt vannak mellettem a több ezer kilométer dacára is.

Ez a kissé kényelmetlen nap hajnalban kezdődött, amikor nagy buzgón a telefonra rátenyerelve felkeltünk szurkolás céljából fél négykor. Hangulatos családi hömbölgés, aranyéremmel megtűzdelve. Rádöbbentem, hogy 10 kerek napom van kiutazásig és ez mennyire de nagyon kevés. Már mennék is, mert ezek az utolsó kétéltű napok szörnyűek.

Még el sem kezdtem pakolni. De logikus, hiszen ha most elsüllyesztem a kedvenc bugyijaimat a frissen vásárolt bőröndömben akkor mit veszek fel a következő 10 napban? Ilyen és hasonló mélységű problémákkal küzdök mostanság. Elég véletlenszerűen jutnak eszembe dolgok, amiket megosztanék a rengeteg olvasóval vagy egyszerűen csak kiírnék magamból. Végülis ahogy általában, ez egy őszinte és kíméletlen blog lesz, amiért nem kérek bocsánatot. Tényleg jól esik leírni amit gondolok, főleg úgy, hogy most úgy érzem csak magammal tudom megbeszélni ezeket. Várom a pénteket. Hálás vagyok, hogy egy olyan barátra leltem a pesti Bogiban rövid idő, azonban sok koncert leforgása alatt amilyenre bárki vágyna.❤️

Nem akarok hangulatjeleket alkalmazni ebben a rendkívül komoly és szofisztikált önkifejezési formában, de ide muszáj egy szívet beszuszakolnom.

Fertődre hasítunk a busszal és sok rendes utaspajtással karöltve. A bepárásodott ablakon kukucskálok kifele és figyelem a magyar tájat amíg még tudom, miközben a talpam alatt már alig bír magával az izgalom.

A MÁV szolgáltatásait kiélvezve született meg a gondolat a fejemben tegnap délután, hogy jó is lenne ezen a függőséget okozó minden háztartásban fellelhető kisállat egyik ingyenes felületén indítani valami cserediákvagyokésnekemalegfaszábbazéletemost írogatást.

Jó döntés volt-e vagy sem, ezt válaszolja meg valaki nálam okosabb. De egész jó érzés írni. Utólagos köszönet Kubiszyn Viktornak aki elhitette velem, hogy hiába lesz féllábú a szöveg, próbálkozzak és valami csak kisül belőle.

Szóval 2 hetem van még itthon és sokan azt gondolják szerintem, hogy alig látok ki a dologból és igazán köszönöm a sok megkeresést egy utolsó találkára. Igyekszem igyekszem igyekszem mindenkivel meetupolni. Még én sem nagyon tudom tulajdonképpen mi folyik körülöttem és bocsánat ha a szokásosnál is összeszedetlenebb vagyok. Letisztulnak majd a dolgok idővel. Talán. De az eufória még hátra van és az első hónapokban főleg sűrű lesz. Papagájként ugyancsak igyekszem és igyekszem a kapcsolatot tartani és a mocskos közösségi oldalakon posztolgatni rendesen.

Például felültem a vonatra tegnap délután, spontán elzötyögtem a szigligeti várba. A kilátás elfeledtette a vonaton szerzett proli szocreál mosdó képét.

Ez csak annyit jelent, nem tudok elülni a fenekemen hiába voltam most is csak két napot Sopronban. Biztos belső feszültség meg izgatottság meg ilyesfajta okosságok.

Őszinte leszek, nem akartam blogot kezdeni a csereévem alatt.

Úgy gondoltam, csekély prózai képességeimhez mérten nem tudom majd szavakba önteni a kint átélt dolgaimat, de igyekszem és a családom, barátaim, nem barátaim számára próbálok egy kis élménybeszámolóval szolgálni bizonyos időközönként. 

Nem ígérek semmit, nem is biztos, hogy olvassa majd valaki ezeket a félszeg gondolatokat. Mindenesetre próbálok érthető és egyben szórakozató történeteket biztosítani.

Elég ennyi bevezetőnek? Ja. Bemutatkozás. Osztoics Karolinának hívnak és 16. évemben kaptam az ajándékot, hogy külföldön élhetek 11 hónapot. Ezek az eszmefuttatások a kint töltött hónapok dokumentációi szeretnének lenni.