A repülőút hosszú és borzalmas volt, alig aludtam, elzsibbadt a fenekem, a kaja is rossz volt, de ideértem Dominikára és minden megváltozott. Igyekszem felvenni a ritmust és sokat beszívni az információáradatból. Fáradt vagyok és jetlagem van,ami miatt este 7kor lefeküdtem és hajnali 4kor már viribültem. Most 6 óra van és még mindenki alszik rajtam kívül. 

Meleg van,fülledt az idő és borzalmas hőmérséklet különbség van a szobák között is. Már megkértem a húgomat, hogy legalább éjjelre kapcsoljuk le a klímát,mert megfagyok a szobában. 

Gyönyörű a hely,egzotikus, nagyon más, mint a kis soproni életem. Elsőre megijedtem ettől az egésztől és néha elkap az érzés, hogy miért is jöttem én ide? De az eszem még itt van és tudom mennyit fogok ezen nevetni egy pár hónap múlva amikor már remélem lesznek itt barátaim és nem érzem magam egyedül. Szeretnék a többi cserediákkal találkozni, remélem orientáció is lesz hamarosan. Pár nap múlva megyek elvileg iskolába és már nagyon várom. 

A családom tündéri, angolul is beszélnek és sokat segítenek nekem. Sírtam tegnap délelőtt de fogadóanyám megfogta a kezem és megvigasztalt az életbölcsességeivel, úgyhogy jobban érzem magam sokkal.

A gyomrom fáj egy kicsit, nagyon keveset eszem, egyszerűen nem megy le étel a torkomon. Nem igazán ízlett a gyorséttermi taco és a burrito sem. Vizet rengeteget iszom, de nincs annyira melegem. Inkább a klimatizált helyiségek viselnek meg.

Összességében érzem, milyen nehéz év vár rám, de meg akarom ugrani az összes akadályt és érteni akarom mit mondanak itt az emberek. Köszönöm a családomnak és a barátaimnak, hogy itt vannak mellettem a több ezer kilométer dacára is.

Megosztás a facebookon