Hatalmas bárányfelhők alatt napsütésben csücsülni a Dunaparton elég megnyugtató ahhoz, hogy egy pillanatra megfeledkezzem a kiutazásomról. Egy pillanatra tényleg sikerült, aztán rájöttem mekkora kaland lesz jövő szombattól az életem. Felfoghatatlan még mindig,pedig két és fél éve erre várok. Érzem a nap melegét ami nemsokára máshonnan fog égetni és hallom azt a kis órát ketyegni a fejemben.
Szokásomhoz híven nem állok be a sorba és már most máshogy alakul az életem, mint a körülöttem élőknek. Köszönöm a szüleimnek, hogy az idiótaságaim ellenére is a legjobbat akarják nekem és ezért mindent meg is tesznek.
Szörnyűek ezek a búcsúölelések. Tudom jól, hogy elfelejtem ezeket a szorításokat de most mégiscsak fájnak. Elszaladnak az emlékek és felváltják új, bátorságszagú internacionális mosolyok hamarosan és ez annyira furcsa. A pesti rakparton elmélázva a jövőképemen az utcán szaladva a művészek szekere után, olyan szépnek tűnik. Valahogy az álmok hajtása a legszebb tevékenység amit el tudok képzelni.
Megosztás a facebookon
Belépés Facebookkal
