Na és milyen volt külföldön?Tették fel rengetegszer a kérdést az elmúlt fél évben amióta hazajöttem Magyarországra. Mondhatnám azt is, hogy otthonról eljöttem azért, hogy hazaérjek. Ott hagytam a családomat és a barátaimat, hogy hazajöjjek a családomhoz és a barátaimhoz. Érdekesen hangzik ez az egész és annyiszor próbáltam ezt megmagyarázni, de úgy döntöttem: feladom. Feladom a mentegetőzést, a rám sem figyelő embereknek való mesélést, az elmondhatatlan érzésekkel való küszködést, mert képtelenség és a legnagyobb hülyeség, amit valaha is próbáltam csinálni. Igen, eszméletlenül jó év volt. Semmi túlzás nincs abban a marketingmondatban, hogy "eddigi életem legjobb éve". Mert ez rohadtul így van. Töményen és intenzíven értek az élmények,tapasztalatok, kalandok és talán a leglényegesebben az akadályok, amiknek köszönhetem azt aki lettem. Biztosan azok látják akik előtte és azóta is ismernek és közeli kapcsolatban állnak velem, mennyit és miben változtam és nem csak azt a lányt látják aki mosolyogva mesél izgalmas sztorikat külföldről és hú de különleges azért,mert látott olyanokat, amiket sokan sajnos nem. De nem ez vagyok. Nem egy mesekönyv vagy egy utazóknak készített guide könyvecske,amiben megvannak az érdekességek és a helyiekről is tud valamit, meg a Despacito szövegét is érti,milyen fasza már. Annyi minden van, amit a cserediákok nem mondanak el. A sok tabu, sok inkább nem is akarok rá emlékezni dolgok, mert igenis vannak. Rossz döntéseket halmoztam én is fel, megszámlálhatatlan következménnyel, amik nem csak rám voltak hatással, miközben "egy évig süttettem a hasam a strandon". Nem megtaláltam magam, hanem alkalmazkodtam, dolgoztam azért,hogy vissza tudjam adni az itthoniaknak és a kintieknek is azt a mennyiségű szeretetet és törődést, amiben részem volt és a mai napig van. Ez nem egy utálok itthon lenni jellegű kis vallomás, csupán érzések. Amiket nem volt merszem elmondani, mert féltem,hogy nem erre számítanak itthon, hogy nem felelek meg, hogy elvesztem az embereket magam körül.. hogy nem az vagyok akit hazavártak. Nem az vagyok. Megváltoztatott az a fantasztikus hely. Felnőttem. Merész dolog kijelenteni ezt,mert sokan gyereknek néznek még mindig, de azért mert nem is akarják megtudni az igazságot. A valós dolgokat, amik megtörténtek az összes hullámvölggyel, honvággyal, egyedülléttel, nem bírom tovább pillanatokkal. Azt tapasztaltam legtöbben csak a jót akarják hallani, meg a facebookra kitehető képeket akarják csak látni. Ami nyilván nem adja vissza az egész felét sem. Bocsánatot kérek azoktól, tőletek akiknek valaha valamilyen szinten is fájdalmat okoztam tettel vagy megnyilvánulással. Ezek is az út részei. A saját magam elvesztése majd újra megtalálása de egy teljesen másik életformában. Egy álomvilág volt és az is marad örökre, valami, amit nem lehet újra átélni, nem lehet semmit rajta változtatni, de már nem is akarok. Történt ami történt, ennek így kellett lennie. Piszok nehéz itthon lenni. Sokkal szívesebben lennék a boldogabb, felhőtlenebb, őrültebb én, aki igencsak elveszett fél év alatt megint. Azt gondolom akkor találom meg amit keresek, amikor nem lesz magyar Lina meg dominikai Lina külön, hanem ketten békésen szövetséget kötnek és élnek azzal az életfelfogással,amivel érdemes bármilyen helyen és bármilyen körülmények között legyek is.

Több, mint 3 hónapja éldegélek ebben a fantasztikus országban. A hőmérséklet még mindig 30 körül mozog, az iskolai egyenruhám még mindig ugyanolyan műszálas, a reggeli kávé még mindig ugyanolyan finom, viszont az a lány, aki elhagyta Magyarországot azon az augusztusi reggelen teljesen megváltozott. Ha néha visszagondolok "azelőttre" , egyszerre furcsán és hihetetlenül boldognak érzem magam. Csupán nyúlfarknyi idő leforgása alatt az egész világ más lett. Vagyis inkább én lettem más. Magabiztosabb, kíváncsibb, céltudatosabb és azt hiszem, boldogabb. Természetesen a boldogság nem egy életcél, nem egy tulajdonság, de ebben a kultúrában  a mindennapjaim szerves része. Akárcsak a latin zenék, a tánc, a kiabálás és a babosrizs evés. Amikor tavaly novemberben véletlenszerűen a Dominikai Köztársaságot választottam csereévem helyszíneként, nyilvánvalóan ezek a sztereotípiák mozgattak és közel sem tudtam mi vár majd rám a tengerentúlon, de biztosan állíthatom, hogy akinek ezek szimpatikusak és úgy dönt, ide fog utazni, meg fog lepődni mennyi érték van még itt. Továbbra is azt mondhatom, minden nehézség ellenére, hogy a legszerencsésebbek között érzem magam.

Az elmúlt hónapokban azért sem jelentkeztem annyit, mert el akartam mélyülni ebben az életstílusban, a kultúrában, a nyelvben és úgy, mindenben. Sokszor nem is
találnám a szavakat, hogy megörökítsem egy blogbejegyzésben mennyi élmény ér nap mint nap. Viszont most ömlesztészerűen megpróbálok írni a mindennapjaimról,
hogy mégiscsak bepillantást nyújthassak a paradicsomomba az otthoni mínuszokban fázóknak.

Itt sem úszom meg a reggel 6 órai kelést, miután felébresztem a húgomat, felöltöm a csodálatos egyenruhát és kimegyek reggelizni. A házinénik (magyarul ezt nem tudom
máshogy kifejezni még mindig) készségesen már várnak és készítik az ételt nekünk. Furcsán hangozhat ez az egész, de megszokás kérdése és nálunk családtagokként
vannak kezelve ők is. A sofőr visz el minket iskolába, ahol mindenki egy puszival köszönti egymást, csakis a jobb oldalon. Fiú, lány egyaránt még ha nem barátok
akkor is. Egy ismeretlennek is adsz puszit, ha először találkoztok, akkor is. Vagy egy kézfogással, ami nem feltétlenül jobb kezes, csak a férfi, mint mikor táncra
kéri a nőt megfogja a kezét, és ennyi. Annyira hozzászoktam, hogy nincsen semmilyen szakadék vagy korlát a két nem között, nincsenek az iskolában sem ezek a csapatok,
mindenki együtt van, egy család, mindenki szeret mindenkit. Persze, pletykálnak állandóan és kibeszélik egymást a hátuk mögött, de legalább szemtől szembe nem
utálkoznak. Veszekedések, sírások, ilyesmi szinte soha nincsen, lehet a babosrizsben van valami boldogsághormon, ami mosolygásra készteti ezt a népet, sose
lehet tudni..
A suliban nagyon sok haverom van, nyilván én mindig "a szőke" maradok, de így, hogy már picit beszélek spanyolul nem különböztetnek meg annyira és én sem
érzem magam egy ufónak köztük. A tanárok is szeretnek, még ha alkalmanként bealszom órán is.. Hm. A cserediákok fáradtak, igen. Aminap fogadóanyámnak mondtam,
hogy nem, Mami nem számít, hogy fiatal vagyok, cserediák is vagyok, ami azt jelenti, hogy annyit alszom, mint egy kisbaba. Derült ezen rendesen.

Jövő héten vizsgáink lesznek minden tantárgyból és tőlem is elvárják, hogy teljesítsek, ami meglepően jól sikerül, dacára annak, hogy mindent spanyolul kell tanulnom.
Nem kell megszakadniuk, félreértés ne essék ez az első időszak augusztus vége óta, amikor rendesen írnak dolgozatokat.

Szerencsére már csak egy hét a téli szünetig, amikor a fogadócsaládommal egy nagy utazásra indulunk. Még nem árulom el hová, de elmesélek mindent utána. ;)

Hosszúra sikeredett, de remélem mindenki talál benne valami kedvérevalót. A kritikákat, hozzászólásokat, kérdéseket szívesen fogadom.

Úgy tűnik, ez a 29.-e lesz a csodanap, amikor eljutok egy bejegyzés megírásáig. Nem is volt tervem igazából hogyan és milyen időközönként fogok írni, de elég balul sültek el a dolgok blogírás terén. Most ezen változtatok és kicsit más hangvételű, kevésbé személyes, inkább lényegre törő és információ dús kis szövegekkel szeretnék szolgálni.

Ez a bejegyzés viszont nem specifikusan Dominikáról fog szólni, hanem a belső változásról, amin keresztül mentem az utóbbi időben.

Nos, változásokból akadt bőven az elmúlt két hónapban akármilyen szemszögből is próbálom nézni, már semmi sem ugyanolyan. Én sem. Jelenleg nem tudnám megmondani, egészen pontosan ki is vagyok, hiszen már egyáltalán nem az a lány, aki felszállt a repülőre Ferihegyen de teljesen más mégsem lehetek most, nem igaz? Pedig már nem is tudom milyen lenne Magyarországon élni. Olyan szinten megszoktam és megszerettem ezt az életérzést, -ritmust, -felfogást, hogy egyszerűen itthon érzem magam. Minden nap egy kaland és fantasztikusan izgalmas, rengeteg kihívás és feladat jön szembe velem és borzasztóan élvezem, hogy nekem kell megoldani, megérteni, elfogadni, beleszokni, saját magammal szembenézni olykor. A legjobb pedig, hogy még nyolc hónapig itt lehetek és soha senki nem veheti el tőlem a csodálatos latin amerikai életem. Egyszerűen szavakkal leírhatatlan érzés egy ekkora kaland részesének lenni. Hasonlítani egy filmhez tudnám, amiben én vagyok a főszereplő, akit mindenki töménytelen mennyiségű szeretettel és jóindulattal vesz körbe és nekem csak szökdécselnem kell a sárga köves úton dalolászva.

Lehet az iskolában nyelvet tanulni, lehet nyaralni menni a tengerpartra hűtőmágneseket venni, lehet sokféle hobbit és sokféle embert felhalmozni magunk köré, de biztosan állíthatom, hogy ilyen összetetten, tömören és sokszínűen nem lehet tanulni másképpen. Mindeközben pedig felejthetetlen élményekkel leszek gazdagabb. Mondtam már, mennyire szerencsés vagyok? Talán sosem tudnám elégszer megköszönni az AFS-nek, a szüleimnek és mindenkinek aki egyengette az utamat ebbe a fantasztikus helyzetbe.

Eljöttünk görkorizni a tesóimmal és a pálya szélén ülve óvom meg magam a lábtöréstől,hogy legyen végre bejegyzés a blogon. Már több,mint egy hete itt vagyok és nagyon élvezem. Az elején akadtak gondok és mindig is lesznek nehéz pillanataim, de azt hiszem ideért a lelkem is és kezdem érezni az eufóriát. Dióhéjban összeszedem az észrevételeim és élményeim, de annyi van belőlük, hogy azt sem tudom hol kezdjem.

A suliban nagyon jól érzem magam, az osztálytársaim jól beszélnek angolul és mindenben segítenek. Az órákon képes lennék néha elaludni, de ha többet értek nem lesz annyira unalmas. Dupla óráink vannak és egy nagy 40 perces szünet van, ahol a lekondicionált teremből kimenni a trópusi levegő ellenére is felüdülés. 

Minden reggel elénekeljük, mármint eléneklik a himnuszt az udvaron. Szívekre tett kezek és 30 fok kora reggel.. Valahogy így telnek a napok a dominikai iskolámban. 

Sok mindenkivel haverkodtam, lepacsiznak néha a szembejövők. Már kezdem megszokni. Egy olasz cserediák fiú is jár a suliba, néha jól esik beszélgetni egy sorstárssal.

Haverkák már alakulnak és olyan jó,hogy mindenki mosolyog és jókedvű állandóan. De az egyenruhát utálom. Borzalmas. Ezt a kettősséget az egész kultúrában nem értem. Rázzák a feneküket a latin zenékre de rövidnadrágot nem lehet hordani. Ezer fok van és 90 százalékos páratartalom de hosszúnadrág meg műszálas póló. MI?

Szombaton végre találkoztam a cserediákokkal, azokkal akik szintén Santo Domingoban laknak de ígyis vagy 50en voltunk. Az önkéntescsapat imádnivaló, mindenki volt már valahol cserediák a legjellemzőbb Olaszország nyilvánvalóan. Az olaszok és a thaiok itt is rengetegen vannak de az utóbbiaknak csak köszönnöm kellett thaiul és már odavoltak értem. Köszönet a fogadott cseretesómnak a pár szóért, amiket tavaly tanított nekem.

Szeptember végén lesz a 3 napos tábor, össznépi cserediák találkozó. Addig is próbálunk összefutni egymással, mert a reggel felkelünk, nem értünk semmit, hazajövünk unalmas hosszú távon. Szóval várom, hogy utazzunk a családdal most hétvégén és lássak világot egy picit. 

A repülőút hosszú és borzalmas volt, alig aludtam, elzsibbadt a fenekem, a kaja is rossz volt, de ideértem Dominikára és minden megváltozott. Igyekszem felvenni a ritmust és sokat beszívni az információáradatból. Fáradt vagyok és jetlagem van,ami miatt este 7kor lefeküdtem és hajnali 4kor már viribültem. Most 6 óra van és még mindenki alszik rajtam kívül. 

Meleg van,fülledt az idő és borzalmas hőmérséklet különbség van a szobák között is. Már megkértem a húgomat, hogy legalább éjjelre kapcsoljuk le a klímát,mert megfagyok a szobában. 

Gyönyörű a hely,egzotikus, nagyon más, mint a kis soproni életem. Elsőre megijedtem ettől az egésztől és néha elkap az érzés, hogy miért is jöttem én ide? De az eszem még itt van és tudom mennyit fogok ezen nevetni egy pár hónap múlva amikor már remélem lesznek itt barátaim és nem érzem magam egyedül. Szeretnék a többi cserediákkal találkozni, remélem orientáció is lesz hamarosan. Pár nap múlva megyek elvileg iskolába és már nagyon várom. 

A családom tündéri, angolul is beszélnek és sokat segítenek nekem. Sírtam tegnap délelőtt de fogadóanyám megfogta a kezem és megvigasztalt az életbölcsességeivel, úgyhogy jobban érzem magam sokkal.

A gyomrom fáj egy kicsit, nagyon keveset eszem, egyszerűen nem megy le étel a torkomon. Nem igazán ízlett a gyorséttermi taco és a burrito sem. Vizet rengeteget iszom, de nincs annyira melegem. Inkább a klimatizált helyiségek viselnek meg.

Összességében érzem, milyen nehéz év vár rám, de meg akarom ugrani az összes akadályt és érteni akarom mit mondanak itt az emberek. Köszönöm a családomnak és a barátaimnak, hogy itt vannak mellettem a több ezer kilométer dacára is.